Törésteszt

Nem ismerem jól a katolikus Nagy-Cseh Péter Mihály eddigi munkásságát. Néhány alkalommal futottam csak bele videóiba, ennek alapján egy őszinte, szimpatikus, kedves embernek gondolom, akivel azt hiszem számos kérdésben jól kijönnénk egymással. Most azonban egy friss interjúban azt olvasom, hogy elzavarták papi hivatásából és ő is beállt a valláskárosultak hosszú sorába - nem elsőként és sajnos nagyon valószínű, hogy nem is utolsóként...

Az embernek az a megélése, mintha az elmúlt években körvonalazódott volna egy újfajta íratlan játékszabály, egy kimondatlan és mégis a közéleti térben vibráló alapelv, ami az egyházban megsérült embereknek alanyi jogon biztosít valamiféle szentségi státuszt. Ez egyszerűen azt jelenti, ha valaki súlyos traumán megy keresztül az egyházban, aztán kilép, kiteszik, valahogyan kikerül a vérkeringésből, annak automatikusan jár a "Jó Fej" kitűző. Magától értetődően el kell fogadni amit mond és szinte mindenben igaza is van. Ha pedig ezt valaki megkérdőjelezi, az egy primitív bunkó, de hát ez nem is meglepő, hiszen "ő még nem tart ott" a felismeréseiben, ahova a kilépő személy szerencsére eljutott: hogy leleplezze az egyház sötét foltjait. Aki még a "rendszeren belül van", nem látja a fától az erdőt.

A sérült emberek tehát valamiképpen önmaguk jogán az igazság bajnokaivá lesznek, őket pajzsra kell emelni és ünnepelni, a történeteiket példázatszerűen terjeszteni, hogy az emberek megtudhassák az igazságot. Sokkal többről van itt szó a puszta együttérzésnél. Hősfaragást látunk, ami mintha úgy akarna egyházi közegből érkezett emberekből idolt gyártani, hogy azt a látens üzenetet is melléteszi: érdemes kikeveredni a romlott egyház romlott szervezetéből.

Nos, több mondandóm is van ehhez a jelenséghez, amit a magam részéről egyébként rendkívül károsnak és hazugnak gondolok, erejét és lendületét pedig abban látom, hogy egyébként valós tragédiák hátán megkapaszkodva terjed a maga módján.

Először is: amin ezek az emberek keresztülmennek, az nagyon reális és komoly sérülés. Ezt mindképpen fontos újra és újra megemlíteni. Az egyházon belüli abúzus komoly bűn - és elsősorban annak a bűne, aki másokat abúzál. Itt most nemcsak a világos és egyértelmű bűncselekményekre gondolok (mint amilyen például az undorító papi pedofília), hanem az olyan hatalmi abúzusra is, amiről Nagy-Cseh az interjúban beszél. Amit vele elkövettek, arra nincs mentség. Az együttérzés és a segítségnyújtás a minimum, ami egy ilyen embernek egy ilyen helyzetben jár. Amit a katolikus egyház tekintélyi rendszeréről mond - a hierarchikus felépítés, ami kifejezetten kedvez az ilyen hatalmi visszaélések kialakulásához - azt én protestánsként csakis bólogatással tudom helybenhagyni. És a gondolatot, miszerint "az egyház nem római, hanem jézusi", szintúgy csak helyeselni tudom. Sőt, hozzáteszem: a protestantizmus is kitermelte a maga "pápáit", azaz olyan megkérdőjelezhetetlen tekintélyszemélyeit, akik az egyszerű hívek fölé magasodnak és velük szemben kritikát megfogalmazni maga a kárhozat. Jól tudom tehát miről beszél Nagy-Cseh és nem is kívánom eltagadni, hogy az ő megélése valós, ami vele történt, az nagyon komoly és húsba vágó probléma.

Másodszor azonban óriási a felelőssége annak, aki sérült helyzetben kiáll a legszélesebb nyilvánosság elé és mond valamit. Az iránta érzett szimpátia miatt ugyanis azzal kell számolnia, hogy sokan mindent elhisznek majd, amiről beszél. Az emberek jó részében ösztönös nyitottság és elfogadás támad egy segítségre szoruló embert látva-hallgatva - így azonban simán és mérlegelés nélkül lenyelik azokat a gondolatokat is, amelyek szöges ellentétben állnak a keresztény hittel. Ennek a terhével kell kiállni a legszélesebb nyilvánosság elé, ennek a tudatában szükséges kijelentéseket tenni - de pont ez a tudatosság az, amivel tapasztalatom szerint az egyházban megsérült emberek a sérült állapotuk miatt nem rendelkeznek. Ehelyett viszont szinte már eretnek gondolatokat tolmácsolnak a rájuk figyelőknek.

És bizony Nagy-Cseh nem is egyet mond ezek közül. Ráadásul ezek nem kis félrecsúszások, hanem alapvető tévedések, valahol meglepők is számomra egy volt katolikus pap szájából.

"Vagyis ha bárhol egy buszmegállóban várakozva két idegen ember valamilyen csoda folytán két percig normálisan beszélget egymással, szeretettel, bizalommal, emberi nyitottsággal, akkor ők ott Jézus nevében vannak egységben, mint két testvér – szerintem az ott az egyház, ami fölülről szállt le" - fogalmaz az interjúban, amit különösen elkeserítő olvasni egy teológiát végzett személytől, aki ezek szerint azzal sincs tisztában, egyáltalán mit jelent az egyház. Ha neki egy buszmegállóban ácsorgó két, egymással kedélyesen beszélgető ember már maga az egyház, akkor azt kell mondjam, nem világos milyen alapon fogalmaz meg egyházkritikát, aki az egyház fogalmának biblikus hátterével sincs tisztában. Persze tegyük azért hozzá: éppen a katolikus ekkléziológia szereti kiemelni, hogy az egyház "hittitok", nem lehet tehát szögmérővel és vonalzóval meghatározni. Mégis, ugyanez a katolikus teológia számos módon leírja az egyház mibenlétét, de ennél fontosabb, ha átgondoljuk csak vázlatosan mit ért az Újszövetség egyház alatt, abba egészen biztosan nem illeszkedik akárki és akárhol.

Nagy-Cseh szerint ráadásul az egyház Jézus halálával mintegy automatikusan megszületett. Amikor Jézus a kereszten azt mondta, hogy "elvégeztetett", mindenki bekerült Isten népébe. Mindenki Isten gyermekévé vált - úgy, ahogyan van. Igazán méltatlan lenne tőlem, ha elkezdeném biblikus alapon cáfolni ezt az elképesztő sületlenséget - nem fogom megtenni, csupán illusztrálni akartam milyen teológiai torzulásokról van most szó. De a legkeményebb példa mégis az, hogy Nagy-Cseh szerint Jézus megváltó halálának köszönhetően megszűnt a bűnös emberi természet - nincs többé ilyen és az ember nem bűnös. Hát, jó szívvel ajánlom figyelmébe a blog előző bejegyzését, ahol éppen a nem létező bűnös természetre láthat egy sajnos elborzasztóan rettenetes példát. A bűnös természet megszűnésének persze egyáltalán semmi köze a keresztény hithez - ez a mindent relativizáló Zeitgeist szellemének hangja, semmi több. Mindazonáltal nem aprócska kérdésről van szó, és gyanítom Nagy-Cseh maga se gondolta végig, ez az ösvény hova vezet. Hiszen ha nincs többé bűnös emberi természet, akkor nincs értelme az egyház létezésének sem, nincs értelme megtérésről prédikálni, nincs értelme keresztelni - és így tovább... Nagyon messzire vezet ennek a teológiai abszurditásnak az elfogadása.

Most azonban nem az eretnekségbe hajló teológia miatt írom le mindezt. Hanem a jelenség miatt, ami mögötte meghúzódik. 

Azt hiszem ha az ember csak egy pillanatra megáll és végiggondolja azokat a képtelenségeket, melyeket Nagy-Cseh az interjúban elmondott, világosan felsejlik az egyházban sérült ember "töréstesztjének" szinte klasszikus végeredménye. Ezt egyetlen szóban talán a pólusváltás kifejezéssel tudnám a legjobban visszaadni. Történt valami szélsőséges, amire szélsőséges felelet következik. Míg a katolikus egyház szigorú struktúrákban képzeli el és magyarázza az egyház mibenlétét, az onnan kiszakadt és ott megsérült ember pont az ellenkezőjét kezdi hangoztatni: hogy az egyház laza dolog, akár már egy "buszmegállós" csevegésben is ott van... Míg a katolikus egyház a gyónás szentségét hangsúlyozza, az egyházból kikeveredett szerint nemhogy gyónni nem kell, de megszűnt maga a bűn is... Tehát van egy adott dolog, és a sérült ember azt beszorozza mínusz eggyel, így megkapja annak az ellenkezőjét és ezt kezdi "új igazságként" és szabad felismerésként hangoztatni.

Szerintem ez a szellemi pólusváltás a gyógyulásáért küzdő ember egyik természetes reakciója. Tényleg, ha valaki átél valami borzalmasat egy rendszeren belül, nincs abban semmi meglepő, hogy elindul a másik irányba. A gyógyulási folyamat elején ez teljesen érthető - csakhogy itt válik fontossá egy olyan segítő légkör állandó jelenléte, ami képes megóvni a sérült embert attól, hogy átcsússzon a másik szélsőségbe és ott begyűjtsön magának újabb, csak éppen más típusú sérüléseket. Nos, nem tudom, hogy Nagy-Cseh Péter Mihály számára vannak-e ilyen segítők. De azt tudom, hogy a közvélemény, az interjút olvasó átlagember, a sztorival találkozó érdeklődő, aki a történeten kívül tartózkodik, együttérző bizalommal fog fordulni a sérülést elszenvedett felé és nem feltétlenül latolgatja az elmondottak igazságát. Míg a dolgok kimondása és megnevezése felszabadító lehet a sérültnek, pusztítóvá válhat a nagyközönségnek, hacsak nem rendelkezik a kellő tudatossággal - márpedig szerintem nem rendelkezik. Ezért nem tartom túl szerencsésnek ezeket az interjúkat, mert a szemfelnyitogatás mellett talán nagyobb lesz az okozott kár, amihez elvezetnek. Viszont egészen más lenne a leányzó fekvése ha kellő gyógyulási idő után és a teológiai ficamok nélkül kerülnének a nyilvánosság elé ezek a történetek - de ez az, amit a felgyorsult világban nem tudunk kivárni. Nincs idő felépülni és aztán beszélni. Szomorú jelenség ez, de csak újabb és újabb károkhoz vezet.

Tovább

A bűn akolmelege

"Vétekben születtem és bűnben fogant engem az anyám" - olvassuk az ötvenegyedik zsoltárban, és az ember szinte hallja, ahogy a zsoltáros felsóhajt, amikor ezeket a nehéz szavakat leírja. De nem írhat mást, mert ő az igazságot akarja rögzíteni, és ha az igazság kellemetlen, akkor is szóvá kell tenni. A bőnyi "késelős eset" valahogy ezeket a szavakat juttatta eszembe.

Valószínűleg mindenki olvasott róla a napi sajtóban, hogy a bőnyi általános iskolában egy 12 éves kislány konyhakéssel leszúrta az egyik osztálytársát - akit mentőhelikopterrel szállítottak kórházba. (Azóta az áldozat már túl van a nehezén és az állapota stabilnak mondható.) Ami az önmagában dermesztő történetet még fagyosabbá teszi, hogy az elkövető gyereknél találtak egy halállistát is, ahol piros színnel voltak kiemelve olyan gyerekek nevei, akiknek a továbbiakban tervezte a megölését. Nyilvánvalóan erre már nem kerülhetett sor, hiszen az elkövetőt a rendőrség előzetesbe helyezte.

És akkor még egyszer: egy tizenkét éves kislányról van szó!

Az első reakció a döbbenet után persze az, hogy a mindentudó internetező nép elkezdi keresni az okokat és magyarázatokat. Nehéz családi háttér. Rossz körülmények. Gyenge tanulói átlag. Iskolai zaklatás és kiközösítés. Elmebetegség. Teljesen természetes az okkeresés, a legmegdöbbentőbb számomra mégis az volt, hogy igazából semmiféle súlyosan komoly indokot eddig nem találtak, melyet véres zászlóként lehetne lobogtatni a bűncselekmény elkövetésének magyarázataként. Igen, a kislány zűrös családból származik, de nem volt gyenge tanuló, senki nem közösítette ki, nem állt elementáris haragban a saját áldozatával és - egyelőre legalábbis - nem tűnik elmebetegnek sem. Valami oka persze mindenképpen van a tettének, de sem ő nem tudott erről eddig számot adni, sem amennyi róla tudható nem igazán tűnik alapos indoknak egy gyilkosságsorozat megtervezéséhez. Sok gyerek küzd nehéz családi háttérrel, vannak köztük akik sajnos átélik a kiközösítés és iskolai zaklatás borzalmait is. De nem ragadnak méretes konyhakést, nem akarnak senkit szíven szúrni, és nem írnak halállistát maguknak.

Természetesen azt is mondhatjuk, hogy ez az eset extremitás, amiből nem szabad semmiféle elhamarkodott konklúziót levonni - és ez így is van. A szakemberek is kissé tanácstalanul állnak a történtek előtt, és újra előjött a régóta rágott kérdés, miszerint hol van az életkori határa a büntethetőségnek, amennyiben az elkövető rendelkezett a cselekmény elkövetésekor a szükséges belátással?

Nos, én nem kívánom ezt tovább ragozni, nem is akarok arról okoskodni, miért történt ez az egész, sem megmondani a jogalkotóknak milyen határokat hol húzzanak meg. De teológusként egyszerűen nem tudom kikerülni, hogy elrágcsáljam a számban a bevezetőben említett zsoltárt, ami egy dermesztő igazságot tár az olvasója elé. Miszerint már bűnben melengetnek minket, ez az alapvető közeg, amiben megkezdjük a létezésünket.

Le fogok írni egy kemény mondatot, minden indulat nélkül. A gyerekek bizonyos szempontból nem ártatlanok, hanem természetükben gonoszak épp úgy, mint mindegyikünk. Csak mi vagyunk azok, akik felruházzuk őket az ártatlanság bájával, a cukiság védőburkával, ahogy önmagunkra is szeretünk így tekinteni. Csak mi beszélünk "jó emberekről", akik annyit jót cselekszenek, de valójában - szigorú értelemben - nincsenek ilyenek. Jézus azt mondja, hogy persze gonosz létünkre is tudunk jót tenni - de a létünk, az bizony ettől még gonosz marad. A teljesebb kép kedvéért azért tegyük hozzá, hogy a Szentírás beszél igaz emberekről (jusson eszünkbe ennek egyik archetípusaként Jób), tud az ártatlanság jogi természetű fogalmáról (amikor valaki egy adott bűntettet nem követett el), és azt is mondja, ha valaki megtér és újjászületik, azt Isten megigazítja, vagyis annak ellenére igaznak nyilvánítja, hogy ezt a státuszt nem a maga érdemei miatt szerezte meg. Ezek a bibliai kijelentések azonban sehogyan sem írják felül a tényt, hogy minden ember osztozik a bűn rettenetében, ami alapvetően karakterizálja a természetünket, az irányultságunkat, a belső indulatainkat. 

Groteszk, de a Vad Fruttik egyik ismert nótájának refrénje jobban összefoglalja a bűn lélektanát, mint sok teológiai értekezés:

Beengedtem egy állatot,
Amit megfékezni nem tudok,
A csengő szól, megébredek,
De felébredni nem merek.

Kérdezem, mi kell neki,
A választ Ő sem ismeri,
A lelkem vidd, az útba van,
A lélek oly haszontalan.

Aztán a bűnnek is legalább kétféle alaptípusát fedezhetjük fel a bibliai szemléletmódban: a peccatum originale az eredendő bűn, vagyis az az alaphelyzet, amelybe minden ember megszületik. Az említett zsoltárvers is erre az állapotra utal. A másik a peccatum actuale, vagyis a cselekedeti bűn, amikor az ember tevőlegesen elköveti a bűnt. Amikor egy csecsemőre vagy kisgyermekre azt mondjuk, hogy milyen ártatlan, a cselekedeti bűn értelmében igazat mondunk, hiszen a gyermek tényszerűen nem követett el semmit. De ettől még a természete ugyanolyan romlott, mint mindenki másnak, és a Biblia szerint ez a lényegesebb. Nem azért vagyunk ugyanis bűnösek, mert bűnt követünk el, hanem éppen fordítva: azért követünk el bűnt, mert természetszerűleg bűnösök vagyunk, hajlunk a rossz felé.

A bőnyi kislány kapcsán előbb-utóbb kiderül miért követte el ezt a szörnyűséget, a közvélemény pedig idővel lecsillapodik, és majd úgy summázza magában a dolgot, hogy kellő odafigyeléssel, szebb családi háttérrel és nagyobb iskolai szigorral megelőzhető lett volna a tragédia. De valahogy addig a gondolatig soha nem jutunk el, hogy a tragédia bennünk van, mindannyiunkban, semmi köze a hatósági szigorhoz, családi körülményekhez, iskolai zaklatáshoz. Végső soron a tragédia az, hogy maga a természetünk romlott és csak adott kontextus vagy időpillanat kérdése, ez melyikünkből mit tud a felszínre hozni. Valakiből csak enyhébb tüneteket, verbális agressziót, kiabálást, de akad olyan, akiből konyhakésben manifesztálódó gyilkos indulatot. A kérdés ezért az, mit fogunk kezdeni azzal az állattal, amit beengedtünk és nem tudunk magunktól megfékezni?

Tovább

"Az ügyeletes okos ember" - Gundel Takács Gáborral beszélgettem

Biztosan lehet találni olyan embert, akinek valami oknál fogva nem szimpatikus Gundel Takács Gábor személye, hiszen nem szerethet mindenki mindenkit. Viszont legalább ilyen biztos vagyok abban is, hogy kevesen vannak ebben a táborban. Ha valaki leül beszélgetni Gáborral, tényleg megérzi, hogy egy tök normális, hétköznapi, és igazi kvalitásokkal rendelkező személyiséggel folytat diskurzust, aki miközben a tömegkultúrában mozog, állandóan képernyőn van, közéleti szerepet is vállal, mégis élete magjának a spirituális oldalát tartja.

Szóval, a helyzet az, hogy nem vagyok egy nagy televíziónéző. Ritkán ülök le a tévé képernyője elé és akkor sem a műveltségi vetélkedőkre szoktam kíváncsi lenni - viszont még így is tudok arról, miféle műsorokban tűnik fel Gundel Takács Gábor. Például olyanokban, ahol az embereket elnyeli a föld. És ezt különös módon valamiféle flow végignézni sokaknak. 

Erről speciel nem beszélgettünk Gundellel, viszont szóba került a médiavilág számos oldala, mikéntje, jelene és jövője. Amivel kissé meglepett engem, hogy a képernyőre kerülő karakterekben kevés a műviség, a megcsináltság, mert a nézőnek csalhatatlan szimata van és azonnal leveszi magának, ha egy műsorvezető nem önazonosan mozog a felépített díszletekben. Viszont az a nézői felfogás nem változott, hogy a műveltségi vetélkedőket csakis nagyon okos emberek vezetik - gondoljunk itt a néhai Vágó Istvánra, aki professzoros megjelenésével és egyébként valós intellektusával ugyanezt testesítette meg. Vajon akkor Gundel Takács Gábor most az "ügyeletes okos ember", a karakán megjelenésű intellektuális férfi, aki egyfajta példája a művelt európai személyiségnek? Nos, ez már szerintem izgalmasabb kérdés, ahogy az is, mi fog történni a mesterséges intelligencia korában a műsorvezetéssel, mint médiapozícióval - hiszen lassan ott tartunk, hogy gépi algoritmussal is kiválthatóak lesznek legalább egyes műsortípusok esetében az emberi szereplők?

Ilyen kérdések mentén diskuráltunk tehát, s persze a végén kikötöttünk a hittel kapcsolatos területeken. Nem szeretnék mondatszilánkokat kiemelni ebből a szakaszból, de azért ott maradt bennem Gábornak az a felvetése, hogy vajon egy-egy életeseményünkről mit fogunk gondolni életünk utolsó pillanataiban: szégyelljük majd vagy megelégedettséggel emlékszünk vissza rá. Az biztos, hogy én már most úgy emlékezem, kellemes társaság volt számomra Gundel Takács Gábor - a szó jó értelmében egyszerű, nyílt és őszinte ember, aki pont olyan volt a műsor felvételekor, mint amikor már leálltak a kamerák.

A beszélgetést megnézhetitek itt:

Tovább

Ki húzza ki a fullánkot?

A haláltéma nem engedi el végleg az embert - csak szünetet tart a fejünkben. Ezen a héten azonban három, egymástól teljesen különböző forrásból is elém került a dolog. Egyrészt, volt egy kiváló apologetika konferencia, ahol Békefi Bálint tartott egy remek előadást a transzhumanizmusról és a tudatunk lehetséges feltöltéséről (mint amivel "túlélhető a halál"), másrészt olvasom Tom Morris filozófiai bevezetőjét, ahol most éppen ez az adott fejezet témája, harmadrészt pedig dolgozom egy könyvön, melyben ez a kérdés is szerepet játszik. No meg amúgy is esik az eső, úgyhogy a haláltéma jól illeszkedik az általános hangulathoz is. :-)

"Halál, hol a te fullánkod?" - teszi fel meglehetősen magabiztosan a kérdést Pál apostol a korinthusiaknak írt első levelében. Valahol irigylem Jézus első századi apostolait. Nekik olyasféle tapasztalatuk volt a feltámadt Jézussal való találkozásról, amivel én nem rendelkezem, ahogyan egyetlen ma élő keresztény sem. Én nem beszéltem a sírból visszatért Krisztussal úgy, ahogyan ők, és nekem nem is jelent meg olyasformán, ahogyan Pál leírásában azt olvashatjuk. Viszont én nem is kérdezek semmit a halál fullánkjáról, sőt ha őszinte vagyok, nehezemre esik erre a fullánkra még gondolnom is.

Tom Morris népszerűsítő könyvében próbál felsorolni materialista válaszokat a halálproblémára. Az egyik ezek közül a társadalmi halhatatlanság, vagyis nagyjából az a gondolat, miszerint amit földi életünk során véghezviszünk, majd a gyermekeink génjeiben és neveltetésükben, valamint a közösségi tudatban fog továbbélni. Thomas Campbell skót költő mondta egyszer: "Ha élünk a hátrahagyottak szívében, nem halunk meg." Ehhez hasonló, csak még anyagibb megközelítés a kozmikus halhatatlanság érve, amely azt hangsúlyozza, hogy amikor meghalunk, a testünk molekuláira bomlik és beépül a környezetbe, a növényekbe és állatokba, vagyis valamiként egybeolvadunk az univerzummal, a valósággal, amiben most önálló entitásként létezünk. No, hát az ilyesféle "halhatatlanságokról" csakis Woody Allen szellemes mondása jut eszembe: "Kérdezték, hogy szeretnék-e tovább élni az emberek emlékezetében? Én inkább a lakásomban szeretnék tovább élni."

Ezek a materialista válaszok a legtöbb ember számára elégtelenek. Van azonban egy mostanában egyre erősödő felelet is a materialista oldalon, amit transzhumanista halhatatlanságnak is nevezhetnénk. Ennek megközelítése szerint az ember tudata (agyi és idegi állapota) valamilyen módon tárolhatóvá válik, rögzíthetővé, így adathalmazként feldolgozhatóvá is a megfelelően korszerű informatikai megoldások segítségével. Nem néztem ennek utána, a bevezetőben említett apologetikai előadás konkrétabb számokat hozott erről a sci-fi műfajából már régóta ismerős megoldásról - amit bármilyen hihetetlen is, többen komoly elszántsággal kutatnak, ráadásul pénzért és fizetésért. A digitalizált tudat a transzhumanizmusban visszatérő toposz, és olyan személyiségek kardoskodnak mellette, mint például az ismert író és gondolkodó Yuval Noah Harari.

Szeretném megismételni, hogy nem vagyok a kérdés szakértője - most csak annyit kívántam erről mondani, hogy létezik olyan látásmód, miszerint a halál legyőzése végső soron technológiai kérdés, amit a kellően fejlett műszaki lehetőségek révén egyszer majd meg lehet valósítani. Így szól tehát a transzhumanizmus eszkatológiája a boldog digitális eljövendőről. Azon túl, hogy én nem hiszek ennek a realitásában, van egy filozófiai-tudományos probléma is vele. Ha jól ismerem az általános tudományos magyarázatokat, az Univerzum előtt alapvetően két út áll a távoli jövőt illetően: az egyik a lassú hőhalál (az entrópia maximuma), a másik a "Nagy Reccs", amikor a táguló univerzum mintegy "visszafordul" és magába roskad. Akármelyiket is tartjuk szem előtt, örök életről semmiféleképpen nem beszélhetünk, mármint ha az örök kifejezés alatt valamiféle abszolút időtlenséget értünk. Ha létezne is digitális megoldás az emberi tudat konzerválására, a testünk elbomlását túlélhetnénk, de az egész Világegyetem pusztulását aligha.

Így pusztán materialista alapon nehezen tudom elképzelni, hogy a "halál, hol a te fullánkod?" kérdést adekvát módon lehetséges megválaszolni. Lélektanilag viszont nagyon érdekesnek tartom a transzhumanista "nyújtózkodást", hiszen remekül megmutatja azt a sóvárgást, amivel az ember kívánkozik az elmúlás elkerülésének akármilyen megoldását illetően. 

Mondani sem kell, az idealista válaszok már nem a materializmus, hanem a (szubsztancia)dualizmus oldaláról érkeznek, amely azzal számol, hogy az ember rendelkezik egy nem-anyagi természetű komponenssel, ami éppen emiatt képes az anyagi oldal pusztulását túlélni. De honnan tudjuk vagy  sejtjük, hogy egyáltalán van ilyen komponens? Mi bizonyítja ezt? Ezzel a kérdéssel már foglalkoztam a blog korábbi írásaiban (nem kívánom megismételni), csak azért említem újra, mert érzésem szerint ha valaki a halállal nem kíván megbékélni, nehezen fog tisztán materialista úton belátható és valamiféle megelégedettséget nyújtó érzést találni. 

No persze a kőkemény materializmus egyáltalán nem is akar mást választ adni annál, minthogy szimplán nyugodjunk bele, hogy meg fogunk halni. De meg lehet ebben nyugodni? Az érv egyszerűen úgy szól, hogy mivel a halál az abszolút vég, ezt a nemlét örökkévalósága követi - ami nem kell, hogy izgasson minket. Hiszen ahogyan nem aggódtunk a születésünk előtti nemlétezésünk miatt sem (ezt hívhatjuk a "múlt örökkévalóságának"), úgy a halálunk utáni nemlétezésünk sem lesz rosszabb, hanem pont ugyanilyen lesz. William Hazlitt angol filozófus szerint: "Volt idő, amikor még nem léteztünk, ez nem foglalkoztat minket - akkor pedig miért nyugtalanítson minket az, hogy eljön majd az idő, amikor megszűnünk létezni?"

Csakhogy ez a gondolatmenet problémásnak tűnik, mert igenis van különbség a múlt és a jövő között. A múlt folyamatosan távolodik tőlünk, azaz a születésünk előtti "nemlétezésünk" egyre kevésbé zavar (ha egyáltalán). A jövő ugyanakkor folyamatosan közeledik hozzánk. A múlttól nyilván nem félünk annyira, mivel nem számítunk arra az élményre, hogy szembesülnünk kell vele. Egy tőlem távolodó nagy teherautó kapcsán nem érzek szorongást - de egy hozzám egyre közeledő, elkerülhetetlennek tetsző miatt nagyon is. Ez perdöntő különbség. Nem csoda tehát, hogy az ember kétségbeesésében ki akarja húzni a címben említett fullánkot.

De mi van akkor, ha valaki tényleg kihúzta?

Tovább

A szőrszál és hasogatása a Chosen kapcsán

Az elmúlt hónapokban viszonylag sok időt töltöttem a "The Chosen" című sorozattal, amiről egyszer már írtam itt a blogomban, sőt egy podcast műsorban is beszélgettem róla - ráadásul éppen holnap tartok majd előadást arról, hogyan helyezhető el a produkció a krisztusfilmek sorában és milyen alkotói szándékok vezérelték a készítőket. Ahogy olvasgatom a The Chosen-t érintő kritikákat, egyre kontrasztosabban jelenik meg a tudatom felszínén az a szó, ami a legtöbb bíráló írást összefoglalhatja: szőrszálhasogatás.

A szőrszál bizony iszonyú vékony, és hát a helyzet az, hogy már csak ezért is nehéz hasogatni. Mégis sikerül, ha az ember nekiveselkedik, márpedig minél inkább áll egy adott dolog - zene, könyv vagy éppen egy film - a reflektorfényben, egy idő után rajzani kezdenek a fény körül azok, akik készek a szőrszálhasogatásra. Tudom, hogy ezek a szavak egyfajta keserű szájízzel megformált véleményt tükröznek, de őszintén ez volt a benyomásom a Chosen-t utolért kritikák egy jó részéről.

Természetesen szó sincs róla, hogy ez a sorozat tökéletes volna, vagy ne lehetne fogást találni rajta. Mert azt mindenen lehet. Az is teljesen normális dolog, ha valaki a nyilvánosság elé lép, számoljon azzal a lehetőséggel, hogy a tevékenységét a többiek megítélik, mérleget vonnak, artikulálják a gondolataikat. A The Chosen nem tökéletes film, persze, hogy nem az. És nem élvez semmiféle mentességet a bírálatok alól. Szabad és kell is józanul szemlélni.

Azonban látványos, hogy a kritikák többsége milyen kifejezetten buta módon közelít a filmhez. Meglepő például, hogy több népszerű szerző szerint mennyire problémások azok a dramaturgiai megoldások, melyek "kipótolják" a bibliai narratíva réseit. Azaz a produkció számos esetben eljátszik a gondolattal, hogyan történhettek az evangéliumban leírtak a valóságban - és amiről nem olvasunk, azt a művészi szabadság módján sajátosan tálalja. Nyilvánvaló, hogy ennek egyaránt vannak veszélyei és lehetőségei. Ugyanakkor számonkérni ezt a tényt meglehetősen furcsa egy olyan műfajú filmtől, ami deklaráltan és éppen a műfaji sajátosságai miatt is él ezzel a lehetőséggel. No meg egyébként: amikor a Biblia szövegét olvassuk, mi is pontosan ezt tesszük - mármint ha figyelmes olvasók vagyunk. Hát nem az a normális, hogy az ember saját fantáziájával kitölti a szöveg réseit? Ez vajon nem egy ösztönös tett, ami narratív énünk természetes működéséből fakad?

Ennél is furcsább azonban, amit Kate Orson ír cikkében: "minden új kereszténynek, aki úgy gondolja, hogy a The Chosen segíthet neki jobban megérteni a Bibliát, inkább azt javasolnám, hogy keressen egy pontos, de könnyen olvasható fordítást (az ESV az egyik kedvencem), és egy jó tanárt." Nem világos azonban, hogy miért kell a filmet kiváltani ilyesmivel? Eleve egy kifejezetten vizuális dolgot mennyire képes egy írott szöveg helyettesíteni? Azt az élményanyagot, amit egy színes-szagos-hangos filmélmény nyújt a maga vizuális eszközeivel, egy papírra nyomtatott szöveg valószínűleg képtelen pótolni - ahogy az olvasásélmény is biztosít olyasféle átélhetőséget, amire a mozgókép képtelen. Miért ne lehetne mindkettőt egyszerre alkalmazni és a bibliai szöveg mellett a sorozat által felvázolt értelmezést is megtekinteni - ami tapasztalatom szerint még segíthet is a narratívák továbbgondolásában, megértésében.

Ami azonban most nagyon felkapott lett a film kapcsán, hogy állítólag erős mormon befolyás alatt készül a produkció. A Mormon Egyház biztosítja a tőkealapot, beleszól a koncepcióba, sőt még a díszletek egy részét is szállítja. A rendező Dallas Jenkinsnek pedig vannak mormon barátai. Mindamellett, hogy ezeknek a pletykáknak egy jó részét az alkotók maguk is többször is cáfolták, meglehetősen butácskának is tűnik a felvetés. Másként fogalmazok: végignézve a sorozat első három évadát én ugyan semmi kifejezetten és határozottan mormon teológiára utaló jelet nem találtam - ha van is egy-egy motívum, amit össze lehet kapcsolni a mormonizmussal, az annyira látens a narratíva szövetében, hogy említésre sem méltó. A Mormon Egyház helyében nagyon elégedetlen lennék, ha ilyen mértékű támogatás mellett ennyire rejtett maradna az a teológiai koncepció, aminek terjesztésére szerettem volna felhasználni a sorozatot...

A film koncepcióját érintő egyik legjellegzetesebb kritika arra is felhívja a figyelmet, hogy a film nem igazán provokatív, azaz egy meglehetősen konvencionális Jézus-képet mutat. Élesebben megfogalmazva, ez nem Martin Scorsese Jézusa, a "Krisztus utolsó megkísértése" c. produkcióból, amiért csaknem kiátkozta a rendezőt a katolikus egyház. Kétségtelen, hogy a The Chosen jézusábrázolása tudatosan közelít az evangéliumi karakterhez - azonban szerintem most pont egy olyan világot élünk, ahol ez számít provokációnak. A blaszfémia ideje lejárt a mozgóképes Krisztusok tekintetében olyan értelemben, hogy főleg a szerzői filmek világának sikerült már sokféle igazán botrányos Jézus-ábrázolást kitermelniük. Ma az a botrány, ha a bibliai Krisztus-karakterhez közelít egy film, ha úgy tetszik konvencionális kép kerül a képernyőre.

Egyszóval és röviden, ezek a kritikák sokkal inkább egy rosszhiszemű megközelítés karakterjegyei számomra, mintsem teológiai szempontból komolyan vehető szempontok. Persze ez végső soron jó hír a film szempontjából - aztán majd meglátjuk, merre fut ki az egész. Nem vagyok kifejezetten rajongója a filmnek, sem fogadatlan prókátora, sőt a keresztény filmeket általában rossznak, didaktikusnak és filmnyelvi megoldásaiban is erőtlennek szoktam érezni. De most végre úgy tűnik, mintha lenne egy jóval vállalhatóbb produktum is - amin láthatólag nem sikerül igazán fogást találni.

Tovább

Miért fáradt ki a pasztorálpszichológia?

Bizonyos értelemben szívbemarkoló volt számomra olvasni egykori professzorom és témavezetőm, dr. Németh Dávid szavait egy új tanulmányban (amely egyébként megjelenés előtt áll). A tanulmány anyagát Dávid élőben is előadta Főiskolánk egyik konferenciáján, és szokatlanul szókimondóan beszélt arról, hogy a pasztorálpszichológia a kifáradás jeleit mutatja.

Nem lenne fair dolog részemről egy még meg sem jelent kötetből idézni, ezért most mellőzni fogom Németh Dávid konkrét mondatait, mindazonáltal az általa publikálásra szánt tanulmány nem köntörfalaz, hanem mintegy "az olvasó szeme közé" vágja a lényeget. Dávidról tudni kell, hogy élete és munkássága javarészt a pasztorálpszichológia körül forgott, számos meghatározó könyvet írt a témában, ugyanakkor ha az ember elmélyülten beszélget vele, csakhamar kiderül róla egy szakmailag igen fontos dolog: láthatóan nagyra becsüli a többi teológiai diszciplínát is. Dávid a pasztorálpszichológiát határozottan a teológiai antropológia talaján állva műveli. Amikor nála tanultam, akkor a szemléletmódját legalább annyira megfigyelhettem, mint a szakmai képességeit. Becsültem benne, ahogyan integratív szemlélettel fordult nemcsak a lélektan, de akár a dogmatika felé is.

Ha valaki így gondolkodik, az talán érzékenyebb arra, amikor hangsúlytévesztés történik. Dávid szerint  a pasztorálpszichológia kiüresedett mára, és ennek kettős oka van. Az egyik, hogy olyan dologban fáradt ki, amiben eleve nem kellett volna fáradoznia sem: megpróbált teljes jogú pszichológia lenni. A másik pedig, hogy eközben szinte teljesen megszűnt teológiaként működni. Szerintem ezt a kettőt össze lehet foglalni egyetlen mondatban is: a pasztorálpszichológia úgy közelített a pszichológia felé, hogy közben túl messzire ment a teológiától. Elfelejtette vizsgálni az általa kutatott jelenségek teológiai aspektusait és miközben arra tett kísérletet - ez egyébként méltányolandó! -, hogy a teológiát emberközelibbé, gyakorlatiasabbá, hétköznapibbá változtassa, érdeklődésében eltávolodott tőle.

Félre ne értsen senki. Nem a dühömet akarom kiadni és nem kívánom bántani a pasztorálpszichológiát. De hazudnék ha nem ismerném be, én is pontosan ezt látom. És egyébként: miközben pasztorálpszichológiai témából doktoráltam, rendszeres teológiával - közte dogmatikával és szűkebben teológiai antropológiával - foglalkozom. Talán nem fogja beképzeltségnek venni az olvasóm ha azt mondom, valamicskét rálátok a kérdés mindkét felére. Valóban az a helyzet, hogy a pasztorálpszichológia egyfajta "Brown-mozgást" végez a teológia és a pszichológia között, mintha helykeresésében csapódna egyikhez vagy másikhoz, de azért inkább húzódik most már a lélektan közelébe, mintsem a teológiához - noha diszciplináris gyökerei szerint nagyon is ott lenne a helye. A pasztorálpszichológia nem pszichológia, amiben van egy kis teológia, hanem teológia, amiben van pszichológiai ismeretanyag is. Tudom, hogy ezzel elméleti szinten tisztában vannak azok, akik a terület művelői - de úgy fest a helyzet, hogy gyakorlati szempontból mégsem veszik elég komolyan.

Mindez persze csak teoretikus okoskodásnak tűnik, pedig többször voltam tanúja olyan dolgoknak, amelyek a hitélet terepén is erősítik a gondolatot. Néhány hete "lelkileg elsápadtam", amikor egy ismert szakértő ezen a területen nyilvánosan kijelentette, hogy Isten senkit nem büntet meg - az ilyen Isten nem az ő Istene. Nem akartam az egyébként számomra kedves illetőt mások előtt kiigazítani, de magamnak feltettem a kérdést, vajon olvasta-e egyáltalán a Bibliát? Esetleg az ő verziójából hiányoznak bizonyos markáns textusok és narratívák? Mit szólna ahhoz ha megtudná, nemhogy Isten büntet, de még az apostolok is fegyelmeznek, sőt erre nevelik a gyülekezeti vezetőket is? A héten éppen az első korinthusi levél ötödik fejezetét tanulmányoztam, ahol Pál olyanokat ír, miszerint egy renitens gyülekezeti tagot "átadnak a Sátánnak" - így, többes számban, ebben a megfogalmazásban. Csinálhatunk egy jóízű teológiai vitát arról, hogyan értsük az apostol szavait, mindazonáltal legalábbis számomra nehéz egy simogató lelkigondozást feltételezni a háttérben.

Mivel a pasztorálpszichológia inkább valamiféle keresztény pszichológia kíván lenni,  természetszerűen nagyobb érdeklődést mutat a pszichológia felé, mintsem a dogmatika irányában. Pedig ha a pasztorálpszichológia a teológia egyik ága, akkor az ember megértését mégiscsak a dogmatikától kell hallania. Szerintem egészen másként lelkigondoz valaki, ha mélységében megérti mit jelent az ember bűnös természete, mintha csupán pszichológiai megoldásokat és lélektani szempontokat tart szem előtt.

Ilyenkor mindig tartok attól, hogy valaki félreérti amit mondok, ezért szeretném megerősíteni, hogy nagyra becsülöm, elismerem és támogatom is a pasztorálpszichológiát. Eszemben sincs támadni, leszólni, nekirontani - amit írok, azt pont azért írom, mert számomra nem mindegy hogyan műveljük. Az nem lehet, hogy a pasztorálpszichológia túl messzire megy a teológiától. Nem lehet, hogy mellőzi a keresztény dogmatika, antropológia, etika alapjait. Nem lehet, hogy arra használjuk - mert ilyet is hallottam már -, hogy elkövetett bűnökre jól megalapozott "szakmai választ" nyújtsunk az eszközeivel, ezzel a bűnbánatot megspórolva feloldozzuk az illetőt. A bűnökre a Szentírás általános képe alapján a bűnbánat a megoldás, nem valamiféle felmentést szolgáló lelkigondozás. A pasztorálpszichológiának újra jobban kell kapcsolódnia a szellemi gyökereihez, miközben természetesen ügyesen és praktikusan felhasználhatja a pszichológia felismeréseit és vívmányait. Míg korábban a pszichológia szinte maga volt az ördög a keresztények számára, egyeseknél mára csaknem isteni tekintélyre emelkedett. Mindkét szélsőség elfogadhatatlan. A pasztorálpszichológia éppen arra is lehetne jó példa egyházon belül, hogyan lehet úgy integrálni egy tudományt, hogy közben a szellemi-teológiai bázis ne sérüljön.

Tovább

Hányj velem!

Az egyházon kívül lenni önmagában még nem feltétlenül bűn, hanem inkább csak állapot. Bűnné akkor válhat, ha valaki úgy próbál tenni, mintha belül lenne, súlyos bűnné pedig akkor, ha az "úgy teszek mintha" állapotát még fel is használja, hogy alaposan megtömje a zsebeit. De az igazán dühítő az, amit a Magyar Ökumenikus Egyház művel, akik miközben azt hazudják, hogy az egyház részei, egy egész szervezeti hálót hoztak létre a jóhiszemű emberek megkárosítására.

Megkérem a kedves és jóérzésű olvasót, hogy készítsen egy üres vödröt valahova a számítógép vagy mobiltelefon közelébe. Szüksége lesz rá. Mert amiről most írok, az minden szempontból olyan mértékben fordítja fel az ember gyomrát, hogy a végén már epét is hányhat. Durva túlzásnak tűnik? Igazából még vissza is fogom magam: a Magyar Ökumenikus Egyház ennél sokkal nyersebb hangvételt érdemelne, amolyan kőkemény puzséri stílusban, amikor Robi ledobja a láncot és már oda se figyel arra hogyan fogalmaz.

A Tóth Mihály "vezető lelkész" által képviselt Magyar Ökumenikus Egyház a vallási förmedvények nonpluszultrája, egy igazi szellemi paródiája a bevett egyházaknak. Igazából még az eretnek jelzőt sem annyira lehet rámondani, mert aki eretnek, annak legalább van egy valamiképpen-sajátosan végiggondolt teológiai koncepciója, valami végletekig csiszolt sajátos tanítása, amivel megpróbál érvényesülni és befolyást szerezni. Tóth Mihályt azonban nem ilyen fából faragták. Őt rohadtul nem érdekli a teológia. Sem a biblikusság, sem a hit tartalmi oldala. Ezek csak díszletek az általa megcsinált varázsvallás miliőjében.

Miről is van szó? Ez az ember észrevett egy piaci rést, egy egyébként valós jelenséget: mégpedig azt, hogy a vallásilag tökhülye magyar ember az egyházzal az életnek csak bizonyos fordulópontjain találkozik. Ilyen a keresztelő, az esküvő és a temetés. Úgyhogy felépített egy egész üzleti vállalkozást ezekre, amihez kitalált egy mondvacsinált, gyökértelen, saját maga által összeeszkábált "egyházat" és bejegyeztette. Megfogta az ismert egyházak hitelveit, ügyelve arra, hogy a Szentháromság azért megmaradjon, lepárolta az egészet néhány rövid mondatban. Nagyon fontos, hogy saját bevallása szerint ő nem csinál gyülekezeteket, nincsenek istentiszteletek sem, sőt a többi egyházzal sem keres semmiféle kapcsolatot. Az "egyházi tevékenységek" kimerültek abban, hogy 2021-ben a Hableány hajókatasztrófa áldozatai érdekében gyászbeszéd hangzott el. Hát nem furcsa, hogy egy magát ökumenikusnak, azaz felekezetközinek nevező egyháznak semmiféle kapcsolata nincs a többi felekezettel? Nem gyanús, hogy Tóth Mihály nem tart fent minőségi kontaktot más lelkészekkel, láthatóan nem forog teológus konferenciákon, nincs benne semmiféle valós egyházi vérkeringésben? Természetesen ilyesmire szüksége sincs, hiszen az egész nem más, mint egyházi szolgálatokra ráépített, kimunkált kommunikációval értékesített, profitorientált üzleti vállalkozás. A Magyar Ökumenikus Egyház egy imposztor, papi ruhába bújtatott gazdasági tevékenység, ami a vallásra hivatkozva sarcolja meg a hiszékenyeket.

Tóth Mihály és néhány barátja egyszerűen kinevezték magukat lelkészeknek, és jó pénzért esketnek, temetnek, egyházi "szolgáltatásokat" nyújtanak. Mindemellett Tóth létrehozott egy raklap honlapot, így külön van "Temető lelkész" és "Gospel Esküvő" vagy éppen "Ceremóniamester Szövetség". A honlapokon még paraméterezhetők is a szolgáltatások, sőt a ceremóniák szövegei is olvashatók. Elegendő szerintem ezt a két fotót megnézni, mindkettőn Tóth Mihály "vezető lelkész" szerepel. Az egyiken úgy fest, mint egy katolikus pap, a másikon pedig sármos Playboy - hiszen az első a temetési szolgáltatást megrendelőknek, a második az esküvői bulira vágyóknak van:

 

A tengernyi honlap közül talán a legszemélyesebb oldal a legőszintébb, ahol a papi maskara vagy James Bond imidzs helyett a kommunikációs szakember jelenik meg. Itt ugyanis legalább annak mutatja magát, amihez láthatóan igen jól ért: eladni a semmit, a légüres teret a legfényesebb csomagolópapírba burkolva.

De hogy feltegyem az i-re az igazi pontot, néhány perc kutakodás után még olyan honlapot is találunk Tóth Mihály neve alatt, ahol válóperes ügyvédként kínálja a szolgáltatásait: ha az olvasó legörget a képernyő alján lévő adatokhoz, észreveheti hogy ez ugyanazon a címen van bejegyezve, mint az egész "egyháza". Vagyis Tóth Mihály temet, házat szentel, esket és váláshoz segít jó pénzért, ha kell katolikus, ha kell református szertartás szerint, sőt bulit is levezet ceremóniamesterként. Mindezt egyházként csinálja úgy, hogy nincs gyülekezete sem, temploma sem, egyházi kapcsolatai sem. A történet pedig azzal válik igazán kerekké, hogy ezt az embert minden oldal médiája - például az ATV vagy a Hír TV - is szerepelteti a műsoraiban, vagy akár online hírportálok készítenek interjút vele, adnak lehetőséget a megmutatkozásra. Vagyis az egész szemfényvesztés a legszélesebb nyilvánosság és médiajelenlét támogatásával zajlik, a legcsekélyebb felhorkanás nélkül.

Őszinte leszek, egyszerűen nem értem, nem világos és nem tudom hova tenni, hogy miért nem szólal meg senki az igazi egyházakból. Miért nem hallani egyetlen hangot sem, amikor valaki az egyház nevében jó pénzért temet és esket - hozzáteszem a temetésnél a "szolgáltatás" ráadásul az utolsó kenet feladásával kezdődik (amikor még él az illető), ami a katolikus szentségtanban egy kifejezetten szakrálisnak számító papi cselekmény. Tényleg nincs egy szava sem ehhez egyetlen felekezetnek sem? Amit a Magyar Ökumenikus Egyház művel, az persze jogilag biztosan körbe van párnázva. Elvégre létezik-e olyan jogszabály, ami megtiltja, hogy papi ruhát csináltassak magamnak, bejegyezzek egy vallási egyesületet, összerakjak sablonhonlapokat és hirdessem a szolgálataimat másoknak? Valószínű, hogy ez megtehető a hatályos magyar törvények szerint - az ilyen imposztorkodás azonban erkölcsi és súlyosan hitelrontó jelenség, ezért érthetetlen a néma csend, ami Tóth Mihály vallási próbálkozását körbeveszi.

Tovább